Rokonság

Doresz mostanában élénken érdeklődik a rokonság iránt. Már nem a személyek, hanem elsősorban a relációk érdeklik. Ilyeneket szokott mondani, mint pl. "Dani apukája az anya apukája" Pedig igazából azt akarja mondani, hogy Dani apukája az anya tesója. Vagy "Nagypapa az Anya apukája". Illetve "Anya az én anyukám". Azt is számon tartja, hogy "Daninak is lesz tesója."

Mostanában még az is változott, hogy eddig Anya és Apa volt a megszólításunk, most a szállodában viszont átállt az Apura és az Anyura, ezt üvölti utánunk mindig, amikor egyikünk eltűnik, hogy hozzon valamit a svédasztalról.

Két gyerek a nagyszüleivel jött nyaralni, Doresz csodálkozva meg is kérdezte a kislányt az idős bácsit látva, hogy "Az a bácsi az apukád?". Persze a lány mondta, hogy a nagypapája, erre Doresz: "Nekem is van nagypapám, de nem itt van. Nagypapa a Nagyinál van."

Egerbe is átruccantunk rövid időre, én meg próbáltam beavatni a családi történelembe, elmeséltem, hogy Nagyi itt született és itt lakott, amikor gyerek volt. Látszott, hogy elgondolkodtatja a tény, hogy Nagyi is volt gyerek, és meg is jegyezte: "Én is leszek nagyi."

Doresz és a fürdőzés

Nincs két egymástól távolabb álló fogalom a földön. Még az sem segít, hogy van úszómellény, beülős úszógumi, csomó fürdőző gyerek, akik hívják-húzzák-tolják a vízbe, mi pedig próbáljuk meggyőzni észérvekkel vagy épp megmegkíséreljük magunkkal vinni a medencébe, ami egyébként a legmélyebb részen is csak derékig érne neki. Ennek ellenére semmi siker, legfeljebb a lábáztatóban hajlandó tartózkodni, abba akár bele is fekszik "úszom" felkiáltással, de leginkább csak áll és öntöz vagy dobálja nekünk a labdát. Persze azt is elkönyvelhetjük eredményként, hogy a fürdőköpenyt szereti. Pedig pont nem volt a méretében, úgyhogy extra program úgy megkötni, hogy ne lépjen rá minden lépésnél.

Talán jövőre, amikor már Kristóf is mehet vízbe...

Le kell vonnom a következtetést, hogy ami nekünk, felnőtteknek jó poénnak tűnik (5 nap falun jó barát-rokonokkal), az a gyerekeknek rémálom. Egyik a másik látványára már sikítófrászban tör ki, másik az egyiktől mindent elvesz, hangosan fegyelmezi, és kölcsönösen csapkodják egymást. A harmadik meg ilyen körülmények között próbálja magához venni napi betevőjét - nem mindig sikerrel, mert a bőgés, sikítás, kiabálás megijeszti. Azt hiszem, legfőbb ideje, hogy holnap hazautazzunk, a közös nyaralás gondolatát meg egyelőre félretesszük. Mondjuk legalább már biztos vagyok benne, hogy nem tartozom a hazának azzal, hogy még egy gyereket szüljek, tekintettel arra, hogy abban az esetben egy épeszű felnőttet veszítene, és mégiscsak kár volna értem.