Doresz is elköltözött

Úgy értem, lélekben. Az utóbbi héten majd minden este mondogatta, hogy haza akar menni a Doresz házikójába, ahol Szandi van, meg Báró kutya meg a gazdija. Azaz Debrecenbe. Meg főtérre is. Mondtam ugyan neki, hogy oda már nem megyünk, mert már itt lakunk, de nagyon sajnáltam szegényt közben, nem láttam igazán lehetőséget, hogy megértessem vele, amit egy gyerek csak nagyon nehezen fog fel, hogy várost váltottunk, és vele az egész kis világát kiszórtuk az ablakon. Nem gondolom, hogy rosszul járt a váltással, már eddig is sok előnyét élvezi, például a rengeteg jó játszóteret a környéken, a metrót és a kombinót - ő még szereti a bkv-t. De azért Szandi, Báró, Sala, Szilvi, Katáék, Tam, akinek folyton ajándékot ad azóta is, és a többiek...

Tegnap este viszont ezzel állt elő: Anya, kölcsönadtuk Szandinak a Doresz házikóját. Most már itt lakunk.

(Persze ezt a mondatot csak az érti a maga teljességében, aki tudja, mit jelent Doresz számára a kölcsönadás meg a Doresz házikója.)

Adatok

Doresszal elkezdtük megtanítani a fontosabb személyi adatait - mondván nagyváros veszélyei, tudja mi a neve meg hol lakik, ha véletlenül elsodródna mellőlünk. Naná, hogy nem fordulhat elő ilyesmi, de azért az ördög nem alszik. (Erről jut eszembe, vajon én is ördög vagyok-e.)
Szóval szépen idomítjuk, szerintem ez most fordul elő először, annyira idomításellenes vagyok. Az eredmény részleges, ha akarja, mondja, ha nem, nem - idegeneknek inkább nem, nekünk is csak akkor, ha kedve van. Példa erre a következő beszélgetés a játszótéren egy anyuka és Doresz között:

- Hogy hívnak?
- Kislány.
- Jó, de biztos van valami neved, úgy mint az én kislányomnak Bogi a neve.
- Van nevem, de nagyon hosszú.

Frissen horgolt sapeszban