Miért is halódik ez a blog?

Nemcsak azért, mert karácsony táján nem voltunk itthon, és nem volt rá időm. Nemcsak azért, mert elég vacakul fényképezek. (Ez változni fog idén, szilárd elhatározásom, hogy idén megtanulok normális képeket készíteni, bármilyen is a fényképezőgépünk. Amennyiben valaki tud irodalmat ajánlani ehhez a nemes szándékhoz, nagyon meg fogom köszönni.) Legfőképp azért, mert Doresz mostanában már egy folyamatosan bekapcsolt diktafont igényelne. Olyan szövegei vannak, hogy leesek a székről. Nagyon felnőttes, látszik persze, hogy olyan félmondatokat fűz össze szöveggé, amelyeket tőlünk is hallott. Néha értelmesen, néha értelmetlenül vicces a végeredmény, mindenesetre semmiképp sem érdekes másképp, mint szó szerint idézve, épp ez adná a dolog báját. Szóval ha nem tudom az elhangzást követő öt percen belül leírni, akkor inkább sehogy sem teszem. Kár, mert rettentő vicces egyébként.

Karácsonyi fotók és sztorik jönnek még. Az a tény, hogy a családban két számítógép van, kicsit bonyolítja a helyzetet, sose tudom, mit hova mentett valaki, úgy tűnik, a karácsonyi cuccok pont a másikon vannak.

Egyébként ha a puszta tényeket nézem: ma amíg hajat mostam, Doresz megkaparintott egy igazi felnőtteknek való ollót, és felszabdalta az egyik kifestős könyvét. Mint mondta "Azért, hogy lehessen belőle kirakó." Ilyenkor mindig ingadozom, hogy megdicsérjem, mert szépen vágott és mert nem a tabunak számító könyveket vágta, vagy jól irgumburgumozzak egyet, mert mi van, ha ezután a könyvekből is kirakót akar csinálni. Aztán győzött a büszkeség, inkább megdicsértem. Mondjuk emellett is tudja, hogy nem jó, amit csinál, ugyanis rögtön el is küldött, hogy egyedül akar játszani. Ilyen pedig általában akkor fordul elő, amikor rosszalkodást fontolgat.