Szókincsfejlesztés

Vacsora közben Doresz elkezdte csapkodni Dani kezét, mire rászóltam, mire Dani közölte, hogy ez teljesen oké, szoktak ők csapkodni egymás tenyerébe. "Ide csapj a tenyérbe!" - szólt az Apák Apája, mire Doresz elkezdte ütögetni a tányérját. Mi, szűk látókörű szülők már épp elkezdtük volna leteremteni a Gyereket, hogy ne rongálja a tányért, mikor kábé egyszerre - Daninak kicsit előbb, de csak egy pillanattal - leesett, hogy Doresz csak azt csinálja, amit mondtunk neki, végülis tenyér meg tányér, az majdnem ugyanaz. (Vajon mennyire gondolhatott bennünket hülyének, hogy a tányért csapkodtatjuk vele...) Ekkor aztán röhögések közepette még megbonyolítottuk a témát, és felhívtuk a figyelmét, hogy Az A Dolog, ami a tányérján van, kenyér névre hallgat. Kenyér - tenyér - tányér. Nehéz az ilyen kis gyerekek sorsa, amikor meg kell tanulni ezeket a hasonló szavakat.

Ma séta közben Doresz rácsodálkozott egy görkoris lányra, helyesebben a görkorira. Látszott rajta, miközben nézte, hogy most próbálja beilleszteni a világképébe, hogy vannak gyerekek, akiknek láb helyett ilyen kerekes izé van alul, és hogy ez nem könnyű feladat. Mármint a beillesztés. Meg is kérdezte, mi az. Mondom neki, görkorcsolya, és mivel a lány épp elindult, kiegészítettem még: látod, lehet vele gurulni.
"Anya, vegyünk nekem is gurulnit!"

Megjavították a járdát a házunkhoz vezető úton, Doresz viszont még mindig leszáll a motorról azon a részen, ahol régen nem lehetett normálisan motorral közlekedni. Mondom neki, Doresz, most már lehet motorozni, látod milyen sima a járda.
"Igen, sima lett, leépítették."
Á, nem, lebetonozták.
"Letonozták."
Betonozták, sőt, leaszfaltozták.
"Sőtleasztalozták."
Ennyiben maradtunk.