Mesemániás

Délelőtti beszélgetés:

anya: Azt javaslom, rakjunk rendet a szobádban, aztán majd felolvasok valamit.
lánya: Oké. Anna és Petit, mert a Bogyó és Babócát unod.

(Sajnos az Anna és Petit is, úgyhogy lassan kénytelen leszek beszerezni a sorozatból egy új darabot. Túlzás nélkül állítom, naponta többször végigolvasom.)

Túlkapás

Természetesen nagyon örülök, hogy Doresz ennyire szereti a zenét, különösen, hogy egyelőre az otthoni cédékészletekből válogat, úgyhogy ízlésbeli eltérések sincsenek. De azon már némileg felkaptam a vizet, hogy éjszaka, amikor felébred fontos dolgok elintézése céljából, mellesleg bekapcsolja a lejátszót is, és vérig van sértve, amikor én meg kikapcsolom. Természetesen ki is kell húzni a konnektorból, különben simán újra bekapcsolná. Mondjuk gyerekzáras a konnektor, és ez kivételesen olyan gyerekzár, amit tényleg nehéz kiiktatni egy gyereknek, így azt hiszem, még van pár hetem, amikor a módszer működik. Utána nyilván fel kell majd tenni valahova a lejátszót, ahol nem éri el. Csak az a gond, hogy olyan magasan én se fogom elérni.

Gondolom, van, aki ért a rejtett utalásokból, de azok kedvéért, akik nem, közlöm, hogy Doresz néhány éjszaka óta úgy alszik, mint a nagyok. Baleset egyelőre még csak egyszer volt. Előfordult az is, hogy szólt, de az is, hogy végig bírta az éjszakát. Rettentő büszke magára!

Tehetség

Megfigyeltem, hogy Doresz két területen átlagon felül tehetséges. Az egyik a szaglás. Mostanában két családtól is kaptunk Kristóf számára kinőtt ruhákat. Doresz egyikről sem tudta, hogy honnan vannak, de amikor kezébe vette, akkor egyből mondta: ennek olyan szaga van, mint Hanna Zorkának / Levikének. És valóban, a Hanna Zorka szagúakat Danitól, a Levike szagúakat Levikétől örökölte Kristóf. A szag természetesen illat, mégpedig a mosószer vagy az öblítő illata. Egyéb szagokat, illatokat is nagyon jól megérez. Nekem is jobb a szaglásom, mint az átlagnak, de Doreszé még jobb. Így aztán én még nem érzem, hogy valami romlani kezd a hűtőben, ő viszont már visít, hogy szaga van - és tényleg.
A másik tehetsége a zenei memória. Esténként lefekvéskor be szoktunk kapcsolni neki valami zenét. Vagy Vivaldit, vagy Bachot. Mindig ő választja, hogy melyiket. A "bácsis" Vivaldi, a "másikzene" Bach. Habár ugyanaz a sorozat a kettő, és tényleg csak a portrék különböztetik meg a két CD-borítót, azért teljes biztonsággal megkülönbözteti. És ha a CD-n szereplő zenének akár csak egy rövid foszlányát is hallja rádióban, pl egy reklám aláfestéseként, rögtön felismeri. Már olyan is volt, hogy Bach ment a rádióban, és bár a CD-n nem volt rajta, stílus alapján felismerte, hogy "másikzene". (Néha az az érzésem, hogy a zene alatt csak meditál, nem alszik el, mert nemcsak az elején lévő részeket ismeri fel, és már volt olyan, hogy felsírt, amikor egy szomorúbb hangulatú rész volt, szerintem nem véletlen volt az időzítés, hanem annyira magával ragadta.)
Karácsonyra Miskolcon kaptunk egy Sebestyén Márta CD-t, amit ott rögtön meg is hallgattunk. Amikor itthon először újra betettem, rögtön jelezte, hogy ez Miskolcon is megvan. Szerintem ez bámulatos.
Van egy hátulütője is ennek a zenei memóriának: ha egy dallamot hamisan énekelnek neki, azt is leutánozza. Így pl van olyan gyerekdal, amit már tudott jól, de valahol hallotta kicsit elcsúszva, és azóta már azt a verziót énekli.

Klokodil, a rend őre

Néhány kép az utóbbi időből:

1. Mese, puszi, vízivás, elefántcsorda az ágyban, lámpaoltás, ajtócsukás. Ígéretet kaptunk, hogy ma egyedül alszik el - cserébe, amiért nézhetett mesét este. Két perc múlva nagy kiabálás, eszeveszett rohanás ki a szobából: A könyv nem lehet a földön, jaj, nem lehet a földön!

2. Óriási játékkupac a gyerekszoba közepén: Anya, olyan nagy rendetlenség van, pakoljunk el gyorsan!

3. Este, miután vérrel és verejtékkel feloszlatták Danival a játékkupacot, Doresznak eszébe jutott, hogy egy elefánttal szeretne aludni. Elkezdtem kipakolni a plüssállatos kosarat, erre felkiált: Anya, de hát most raktunk rendet!

Elárulom, a gyerek nem beteg. Mindennek az oka a "klokodil".



Karácsony előtti napon láttuk először. Illetve nem, hiszen már egész régóta nálunk él, de addig nem sok vizet zavart. Karácsony előtt viszont óriási rendetlenség volt, annyira, hogy félő volt, az angyalok elbuknak, amikor be akarják repíteni éjjel a karácsonyfát a szobába. Úgyhogy nekiálltunk, és közös erővel rendet raktunk. Már majdnem kész voltunk, amikor Doresz leszórta a frissen feltakarított konyha közepére a Doktor Bubós könyvét. De mi történt! Dani vette észre, hogy a könyv hirtelen eltűnt!
- Húha, Doresz, láttad, eltűnt a könyv! Vajon mi történt?
Arcon döbbenet, csend, majd a válasz: - Biztos a klokodil vitte el.
Hát, ha Doresz mondja, akkor biztos.
Hogy megelőzzük a többi szerte heverő játék elvesztését, gyorsan folytattuk a rendrakást, és csodák csodája, amikor teljesen üres lett a gyerekszoba szőnyege, és már Doresz túl volt egy egyeztető tárgyaláson a Klokodillal, akkor a Doktor Bubó újra megjelent a szőnyegen. Csoda történt! Gyorsan feltettük a polcra, mert a Klokodil előtt csak az van biztonságban, ami a helyén van.

Azóta nincs vita meg könyörgés az esti rendrakás miatt. Rendnek kell lenni, különben jön a Klokodil, és elviszi, ami a földön van. Abban azért megállapodtunk, hogy a papucs lehet a földön. De például Anna és Peti, amit lefekvés előtt olvastunk, még elvágólag se. Van ugyanis egy rettentően művelt Klokodilunk, aki könyvekre specializálta magát.

(Zárójelben jegyzem meg: nem mi sugalltuk, hogy a Krokodil volt, teljesen az ő fejéből pattant ki az egész történet. Mi csak meglovagoltuk.)

(D. pontosítása, szintén zárójelben: Amikor a rendrakás után a dr. Bubót kerestük, Doresz fedezte fel a többi könyv között, a polcon. A klokodil, úgy látszik, a helyére rakta. Ez különben nem szokása, de lehet, hogy az első alkalommal kivételt tett. Vagy Doresz győzte meg, amikor másfél percen át susmorgott vele rendrakás után ...)

Közkívánatra

Megmutatjuk Doresz karácsonyi ajándékát, ezt a minden igényt kielégítő babakonyhát. Amint láthatjuk, Kristóf is szívesen segédkezik a főzésben. Épp banánturmix készül a működő botmixerrel, a bal alsó sarokban pedig egy szintén működő (bekapcsolás után pár másodperccel a kenyeret kilövő) kenyérpirító figyel. A lepel körülötte nem tartozék, csak azzal volt letakarva a teljesen csomagolhatatlan formájú ajándék.
Eleinte izgultam, hogy vajon nem fogja-e túlságosan behatárolni a fantáziáját ez az igazihoz hasonlító konyha, de amikor közölte, hogy ez a Rózsabimbó etetőszéke, és a főzőlapra tette a babát, majd az egész cuccot odavitte az étkezőasztalhoz, akkor megnyugodtam, akik kreatív, az mindig az. Nagyon örült egyébként, oda is vitte a kisszékét a karácsonyfához, felmászott, és az egyik angyaldísznek többször is megköszönte a babakonyháját.

Alvás előtt

Apa és lánya beszélget:
- Gyere, most már szunyabunya!
- Szunyabunya?
- Igen.
- De én a szíved vagyok.

Miért is halódik ez a blog?

Nemcsak azért, mert karácsony táján nem voltunk itthon, és nem volt rá időm. Nemcsak azért, mert elég vacakul fényképezek. (Ez változni fog idén, szilárd elhatározásom, hogy idén megtanulok normális képeket készíteni, bármilyen is a fényképezőgépünk. Amennyiben valaki tud irodalmat ajánlani ehhez a nemes szándékhoz, nagyon meg fogom köszönni.) Legfőképp azért, mert Doresz mostanában már egy folyamatosan bekapcsolt diktafont igényelne. Olyan szövegei vannak, hogy leesek a székről. Nagyon felnőttes, látszik persze, hogy olyan félmondatokat fűz össze szöveggé, amelyeket tőlünk is hallott. Néha értelmesen, néha értelmetlenül vicces a végeredmény, mindenesetre semmiképp sem érdekes másképp, mint szó szerint idézve, épp ez adná a dolog báját. Szóval ha nem tudom az elhangzást követő öt percen belül leírni, akkor inkább sehogy sem teszem. Kár, mert rettentő vicces egyébként.

Karácsonyi fotók és sztorik jönnek még. Az a tény, hogy a családban két számítógép van, kicsit bonyolítja a helyzetet, sose tudom, mit hova mentett valaki, úgy tűnik, a karácsonyi cuccok pont a másikon vannak.

Egyébként ha a puszta tényeket nézem: ma amíg hajat mostam, Doresz megkaparintott egy igazi felnőtteknek való ollót, és felszabdalta az egyik kifestős könyvét. Mint mondta "Azért, hogy lehessen belőle kirakó." Ilyenkor mindig ingadozom, hogy megdicsérjem, mert szépen vágott és mert nem a tabunak számító könyveket vágta, vagy jól irgumburgumozzak egyet, mert mi van, ha ezután a könyvekből is kirakót akar csinálni. Aztán győzött a büszkeség, inkább megdicsértem. Mondjuk emellett is tudja, hogy nem jó, amit csinál, ugyanis rögtön el is küldött, hogy egyedül akar játszani. Ilyen pedig általában akkor fordul elő, amikor rosszalkodást fontolgat.